Kiállítások

Amikor kisgyerek voltam, azt hittem, az az (egyik) legfontosabb különbség a nők és a férfiak között, hogy utóbbiak jól tudnak rajzolni.

Ezt abból gondoltam, hogy az én apám jól tudott.

Mellesleg, mert még ezer más dologhoz is értett – jaj, lehet, nem egy lánygyereknek kellene megírni ezt a kis dolgozatot, mert ha belelendül, rosszabb, mint egy szerelmes rajongó.  

Na, mindegy… Szóval beszéljünk a melleslegről – mert a képzőművészet csak az volt, csak az tudott lenni apámnak vagy ötven éven át. 

Az iskolában a könyveit pingálta tele. Rajzolt az órákon, a szünetben, a leckeírás alatt. A tanítójának szerencsére volt annyi esze, hogy hagyta. )Miért is ne hagyta volna, kitűnő tanuló volt amúgy.)

A tehetsége sosem volt kétséges, de hogy művészként el tud-e tartani egy családot, az már nem volt egyértelmű. Úgyhogy választott egy biztonságosabb utat, hogy a családot választhassa.

Az anyja húszévesen maradt magára. Felnevelte őt és támogatta a család időseit is, apám tudta, mekkora teher volt ez egy fiatal nőnek a háború után. Nem akart újabb nehézséget okozni, stabil kenyérkereset után nézett érettségi után, és a főiskolát – a művészeti helyett a kereskedelmit – már munka mellett végezte.

Így lett marketinges, így lett cégvezető.

A festés pedig lett a mellesleg.

Aztán már az se.

Mert megnősült, gyerekei lettek, nem volt már hely, sem idő az alkotásra. Kellett minden másra, mások kelengyéjére.

Hogy hiányzott-e neki az ecset meg a grafit? Nem tudom, sose mondta. Talán rajzolni lerajzolta volna, ha.

Hogy a készség maradt, és nem csak biciklizni nem felejt el az ember, az azért látszott: mellesleg fel-fel skiccelt ezt-azt, gyártott nekünk papírból katonát, lovat, sárkányt, faragott egész várost fából, hát innen vettem, hogy ez, amolyan fiús dolog. Közben persze, nem, csak az én apámmal járt ez csomagban, de azért gyanútlanul mégis hozzámentem végül egy rajztanárhoz – igaz, szakálla nincs – ennyit az apákról meg a lányokról meg a rajztanárokról. 

No, de visszakanyarodva hősünk történetéhez, úgy ötvenéves kora táján kitalálta az én apám, hogy megint festeni kezd.

A pingpongasztal helyébe – „úgyse használjátok” – került az állvány, rá a vászon, nekilátott.

Persze csak mellesleg, mert közben dolgozni is kellett sokat, de azért anyámmal akkor már zsonglőrködtek úgy az időkkel, hogy maradjanak lehetőleg mindennap órák, időnként egész délutánok a képekre.

És eltelt sok-sok év.

Született több száz kép, kiállítások nyíltak és zártak, tele a pince és a padlás festményekkel, lettek rajongók, gyűjtők, drukkerek.

A mellesleg eszmélt, önmagára talált, kibontakozott – és idővel piszok sok munka árán végre nem mellesleggé válhatott.

Az újrakezdés húszéves évfordulóján – ami egyben apám hetvenedik születésnapjának éve is – Pestimrén nyílik kiállítás a képekből. Apu innen indult, itt nőtt fel, innen származik 23 évnyi emléke, ide járt vissza látogatóba a családhoz, amelybe született, itt kapta az első festőkészletét a nagyapjától, ide kötik azóta is élő-újraélesztett barátságai.

Mindenkinek van egy pont az életében, amikor haza akar menni és kész.

Akkor is, ha már nincs hova.

Vagy nem tud.

Vagy nem lehet.

Dorkát az Óz a nagy varázsló című mesében egy cipő repíti haza, és az a varázsige, hogy „mindenütt jó, de a legjobb otthon.”

Apámnak tuti nincs piros, csillogó cipője, és abban sem vagyok biztos, hogy szereti ezt a mesét azok után, hogy miattam éveken át hallgatnia kellett végtelenítve bakeliten, mindenesetre Óz büszke lenne rá, nem kellett neki léghajó se, egyszerűen (vagy hát nem is olyan egyszerűen) hazafestette magát Pestimrére, ami egy külső szemlélőnek talán pont olyan kopott és unalmas mint Kansas, valaki mégis mindig, mindig odavágyik.

Kurucz Adrienn